Részlet
A spanyol az érzelemnek és a képzeletnek a népe, - így jellemzi honfitársait igen találóan S. de Madariaga, a kiváló spanyol politikus és író. A spanyol történetből valóban azt olvashatjuk ki, hogy a nemzet politikai életében túlsok az érzelmi - az irracionális - és kevés a tisztán értelmi - a racionális - elem. Ezért a spanyol nép szélsőségekben csapong és zuhan egyik végletből a másikba. Az ország újkori története egy dicső, hatalmas arányú felemelkedéssel kezdődik, szomorú hanyatlással s fokozatos elszegényedéssel folytatódik, majd a XIX. század elején forradalmi időszak következik, amely máig sem ért véget. Egy sajátságos nép-lélektani tényező szabta meg a spanyol nemzet világtörténeti végzetét: nem érte el a helyes középutat a szélső individualizmus és az univerzalizmus életformái között. Amikor a korszellem következtében a trón és oltár szövetségén alapuló monarchia megrendült, a spanyol nemzet átcsapott a másik végletbe. Nem tudta megtalálni az egyensúlyt a tekintélytisztelet és a demokrácia között, a vak engedelmesség és a szabadság között, amire Angolország, az 1871 utáni Franciaország és Svájc harmonikus politikai élete mutatják az európai államok között a legszemléltetőbb példát.