Vészi Endre: Elsülyedt Budapest. Térkép az ifjúság városáról

Egész biztos, hogy hat óra van már, ezt látni a novemberi napszak lágy sötétségén. Bizonyisten, ilyenkor, kivált amikor oly csodálatosan enyhe az idő, mint ma, poétikus angyalok úsznak a körút felett s attól olyan fátyolos a levegő, a láthatár s e fátyolokon elveszti élességét a lámpák fénye.
Hol járok itt, s mi hajt mániákusan föl s alá a körúton, míg az Oktogonra érek, ahol megállok és eltűnődöm az újból megjelent villanyújság felett? E nyolcszög ismét Oktogon. Levetette magáról a nevet, a hájas, izzadt olasz fasiszta nevét, mint ahogy a világ levetette magáról a zsarnokságot, a háborút, a szennyet. Az Oktogon hatszögében az élet szénsavja pezseg, emberektől hangos, akik talán éppúgy gyógyulni vágynak, mint a házak, a szobrok, a sétányok, a civilizáció alkotásai. Jöjj nagy Pionír! jöjj és vágj utat az értelemnek, buzdítsd építésre az építészt. Adj kezünkbe saraglyát, vakolókanalat.
Hazajáró lélek lehet az, aki én vagyok, benyitván egy kávéházba, keresztülbukva a furfangos forgóajtón, amely gyerekkoromban azt a félelmet keltette bennem, hogy nem tudok kiszabadulni belőle. Bevallom, még ma is félek ettől. Kisandítva a tágas kirakaton, még mindig látom a villanyújság stafétabetűit, amint továbbadják egymásnak egy-egy szó kiteljesítését, egy-egy mondat értelmét.

Borítója lejár.