Dallá ringott bennem kétség és láz. Babits Mihály (és Török Sophie) szekszárdi levelei

"Babits Mihály számára Szekszárd több mint szülőváros, hiszen gyermekkorának színtere beépül művészetébe, beleszövődik műveibe: a zöld ablakos ház, a családi bútorok és könyvek – a sűrű akácok közt folydogáló Séddel és a látószögébe eső emberekkel együtt – érzéseinek, gondolatainak, szimbólumainak alapvető forrásává válnak. Már régen országos s talán már európai hírű költő is, mikor még mindig büszkén vallja, hogy Szekszárd fia.
És a szülőváros? – Egy szóval: mostoha.
A helyi újság hasábjain negyedszázad alatt egyetlen műve sem kap helyet; születésének ötvenedik évfordulójáról is csak megkésve, aprócska hírben tudósítanak. Pedig „Szekszárdnak mindene lehetett volna s semmije sincs, elszalasztotta a pillanatot, amit a történelem Babitscsal kínált fel neki”. Keserű szájízzel jegyzi naplójába 1942-ben az idézett sorokat Babits szellemi hagyatékának hűséges ápolója és védelmezője, Illyés Gyula, aki fél évvel korábban ravatalánál köszönte meg Babits Mihálynak, hogy „szellemünk határait a végtelenségig terjesztette”.
Volt (és ma is van) mit törleszteni, nemcsak a városnak, hanem a hazának is, mert alig van magyar költő, akit annyi félreértés kísért életében, halálában és holta után is, mint Babits Mihályt. Nehéz feledni azokat az éveket, évtizedeket, amelyekben neve a hivatalos magyar irodalomból kiiktatódott. Szerencsére, e halálon túli második némaság korának is voltak írói, költői és százával magyartanárai, akik Babitsban a halhatatlanság csodáját ünnepelték, de valamiféle igazságtételre, rehabilitációra csak az életmű újbóli mérlegre tételével, a centenáris ünnepségek közeledtével kerülhetett sor."

Védőborító nélküli példány.