Kornis Mihály, Arthur Schnitzler: Körmagyar; Körbe-körbe

Ez a könyv nem arról a körről szól, amelyben az emberiség, mint az őrült, úgy pereg és pedig a világ teremtésének első pillanatától kezdve és valószínűleg a világ létének utolsó pillanatáig. Ennél kevesebbről van szó, az országról, az ország állapotáról szól. Nem az élet legfontosabb tárgya, ténye és ügye tehát a téma, amelyet Schnitzler Artúr / Kornis Mihály könnyű párbeszédekben földolgozott. Frivol olvasónak, első tekintetre, ezek a dialógusok frivolaknak tetszhetnek. De ha belemélyed a könyvbe, hamarosan meggyőződik, hogy ez nem érzékiséget csiklandó, mulattató dialógusok gyűjteménye, hanem egy szomorú tanköltemény. Így körbe-körbe, irodalomból irodalomba, körből magyarba. Aha, maci, akkor ez egy ilyen ország mostanában. Kezünkben ketté törik a nyalóka. Lécci, ne szórcsizz, adj egy pézsét. Itt csak a deszkák futnak vagy a csöcsbombázók. Bocsika. Csá. Tök mindegy. Az a kibaszott kurva ártatlanság, ahol a költő mondja, kunyizol itt folyton a mondatokért. Hát ezek szörnyetegek, tízfilléresekkel dobálják a Szűzmáriát.
Egy széjjelcincált társadalom karikatúrái a szereplők. Igaz ez? Csak karikatúrák volnánk, csak a kor imbecilis gyermekei? Ez legalábbis kérdéses. Másrészt viszont nem feledhető, hogy mindegyik szereplőnek van egy pillanata, amikor majdnem sírva fakad. Az őszinteség, a magány, a megaláztatás és tehetetlenség pillanata. Az ezer sírás országa.
Szerb Antal írja, a bécsiek a békevilágban a felületességükről voltak híresek, írójuk, Schnitzler, a felületesség szakembere az irodalomban. Ez is békevilág, ez is felületesség. Kornis „novellái és színdarabjai a felületesség tragédiáit mutatják be, de egyáltalán nem felületes, hanem nagyon is alapos, kidolgozott művészettel.”

Schnitzler és Kornis Mihály drámája közös kötetbe kötve.