Lénárd Sándor: Római történetek

Róma, 1938: Lénárd Sándor egyetlen bőrönddel száll le a vonatról a római pályaudvaron. Váltás ruhaneműi az elkövetkezendő hónapokban elvándorolnak, s az ágy tutaja is elúszik alóla. Villamoson, várótermekben, romok között éjszakázik. De az utolsó percben mindig befut a pizzára való egy-két líra, baráti díványok kínálnak pár órás menedéket - és várja a Greco-kávéház kapucínere, a "földrajzi társaság" orvoskollégái, akik reménybeli vízumok szalmaszálain menekülnének a fasizmus földrészéről Argentínába, Tibetbe, alaszkai bálnavadász hajókra, bárhová. Lénárdot lassan magához köti az Örök Város - nem csupán szökőkutas terei, ódon palotái, könyvtárai, de lakosai is. S az a Lénard, aki az 1943-as év eseményeit már gyönyörű Dianájával éli át a csupa üveg műteremlakásban, már nem magányos emigráns többé. Körülfogja a római utca antifasiszta indulata, nyers vidámsága, s ő és Róma egyazon szorongásban várják Mussolini bukását. S egy napon megrendül a föld, minden ablakból zuhannak lefelé a diktátor szobrai. Délutánra vastag gipsztörmelék borítja a Várost, az árnyas tereket, a zegzugos sikátorokat. Keserű könyv? Nagyon. Mulatságos? Nagyon!