"Támadó tűz voltunk" Magyar írók és költők az 1956-os forradalomról

„... Megfáradt öreg vagyok, sok mindent láttam hosszú életem során, de ilyet még soha. S ezt a csodálkozásomat akarom itt elétek terjeszteni, Barátaim.
Arról a soha nem látott fegyelemről akarok szólani, amely ebben a forradalomban megnyilvánult. S ez a fegyelem nemcsak abban mutatkozott meg, hogy rablás sehol sem történt — közismert tény, hogy a kirakatok betört üvegablakai mögül senki se lopkodta ki az árut, s már maga ez a körülmény is minden elismerésünket megérdemelné, de még csak nem is ebből áll az a csoda, amely engem létem alapjaiban olyannyira megrázott, s amelynek emlékét a síromba is el akarom vinni magammal. A politikai meggondoltság és okosság, a politikai mérséklet, valamint a forradalmároknak embertársaik iránt való szolgálatkészsége és szívbéli jóakarata volt az a csoda, amely újra feltámasztotta szívemben minden szeretetemet honfitársaim iránt.
Mert ezek a fiúk és ez az egész nép nem nagybirtokosok után kiáltozott, nem domíniumok után, nem vagyonokat akart harácsolni magának, nem egy megunt dinasztia here főhercegeit akarta vissza-kiáltani ide, nem a főnemeseit reklamálta... ebben a tisztes és tiszta és fegyelmezett, tehát gyönyörű forradalomban egyetlen önző vagy fasiszta hang nem hallatszott. S ez az, amire én büszke vagyok, amit nem akarok többé elfelejteni. Óh, bizony ez anyagi szempontból szerény igényű forradalom volt, sírnivalóan szerény s amellett magasztos, mert anyagiakban csak a szerény megélhetésért küzdött s amel
lett a lélek legfontosabb javaiért. Melyek azok? Az igazi demokrácia és igazi szabadság ...”
Füst Milán: Emlékbeszéd Thukydidész modorában az elesett hősök sírja felett