Tilkovszky Loránt: Nemzetiségi politika Magyarországon a 20. században

Előre kell bocsátanunk, hogy a 20. század kezdete a nemzetiségi problematika tekintetében nem jelentett választóvonalat. A 19. század második felének ezzel kapcsolatos gondjai és félelmei (pángermán, pánszláv, román egységesülési álmok és törekvések hatása a külső pártfogást kereső, elfogadó, zömükben az ország peremterületein élő magyarországi nemzetiségekre, melyeket csak az államhatár választ el velük azonos vagy rokon etnikumoktól) éppúgy, mint illúziók a nemzetiségi tömegek maradéktalan elmagyarosíthatósága, egy homogén magyar nemzetállam eszméjének megvalósíthatósága iránt, éltek ekkor tovább. Hosszú távú – alapjában véve természetes – folyamatok gyorsultak fel a századfordulóra, miközben a magyar uralkodó nemzet a politika – a nemzetiségi politika – eszközeivel nemcsak ösztönözte a számottevő előnyökkel kecsegtető, s ezért sokak által szívesen vállalt magyarosodást, hanem erőltette is azt. Ez a magyarosítás már politikailag is szervezett ellenállásba ütközött a nemzetiségek részéről, s a sokszor meglehetősen brutális fellépések, amelyeket a határokon túlra nyúló kapcsolatok tapasztalása vagy akárcsak feltételezése folytán fokozódó idegesség váltott ki vele szemben, a 20. század első két évtizedében annyira elmérgesítette a helyzetet, hogy a különben is szűkkeblű megegyezési kísérletek sorra csődöt mondottak. Az 1918-1919-es forradalmak szakítása az asszimilációs politikával, és nyitása a nemzetiségi területi önkormányzatok irányában, megkésettnek bizonyult. A világháborúban vesztes Magyarországnak a szomszédok megszállása alá került nemzetiségi területei elszakítását jelentős magyar lakosságot is idegen uralom alá juttatva hajthatták végre a győztes „békerendezők”. A magyar nemzetiségi politika korábbi illúziói és újabb kísérleteihez fűzött reményei szertefoszlottak, félelmei viszont – a régi rémálmokat messze meghaladó módon – beteljesedtek.

Érvénytelen könyvtári bélyegzővel.