Merész álmú, kicsiny nép él Európa végső nyugati szirtfokán: a portugál. Hajói egykor büszkén szelték a tengert, három világrész nyögte hódítói vasát, és földrésznyi területek fogadták a portugál nyelv és kultúra ihletését. Csak odahaza maradt mindmáig hontalan, csak otthon szakadt föl marcona hadfiakból az ősi portugál életérzés, a mélabú páncélpattintó sóhaja. Fehérvirág népe kifelé kevély pillantást vetett a világba -csak meg ne lássák könnyeit! de meghitt magányában, az alentejói és minhói esték csöndjében megszűnt a hatalmi mámor szülte színlelés: meséiben megvallotta, hogy olyan nép ő, mint a másik, egyszerű és jóságos, van öröme, van bánata, tiszteli az igazságot, megveti a hamisságot.
A portugál mesék tárgyi elemei még szemléletesebben vallanak: számtalan közismert fordulat-a három legény vagy három leány szimbolikája, a legkisebb gyerek leleményessége, a varázslat és más csodás elem, népi humor, népi bölcsesség, a váratlan meggazdagodás: a szegény ember álma tanúsítja, hogy a kalandos lovagi eszmény uralma és a gyarmatositó buzgalom csak látványos, de hamis színjáték volt a portugál nemzet- és minden nemzet történetében. A páncéling alatt emberszív dobog: akár a miénk.