Kresz Mária: Fazekas, korsós, tálas (Néhány szempont fazekasközpontjaink kutatásához és összehasonlításához)

"A magyar fazekasságról szóló összefoglaló tanulmányok nyomán az a benyomásunk, hogy a fazekasmesterség egyes központjainak van ugyan jellegzetes stílusa, sajátos díszítőmódja, jellemző formakincse, egyik központ erről híres, a másik arról, a mesterség azonban lényegileg egy és azonos. Igaz, hogy a kerámiával foglalkozó részlettanulmányokból kiderül, hogy hol milyen edényeket készítettek és a főbb összefoglaló munkák szerzőinek egyes megjegyzéseiből kitűnik, hogy ő előttük sem volt ismeretlen a tárgyalandó probléma, a fazekasmesterség és kereskedelem különböző ágakra való szakosodása. Viski Károly a Magyarság Néprajzában azt írja: „a fazekasság ... helyhez (lelőhelyhez) kötött és ugyanezért más (lelőhely nélküli) vidékek edényszükségletének ellátása végett utazó, vándor- (csere) kereskedő természetű foglalkozás ... vannak egyes községek, ahol évszázadok óta a falu majdnem minden lakosa fazekas ...” Domanovszky György „Népi fazekasság” című munkájában, amelyben egyenként sorra veszi a főbb magyar központokat, megemlíti, hogy Hódmezővásárhely mesterei főleg mint tálasok, Mezőtúré mint korsósok voltak ismeretesek. Az észak-dunántúli-gócokról szólva, azt írja, hogy Csákvár „tűzálló, tehát kimondottan használati edényeket készít még ma is”. A különben alapvető és mélyreható összefoglaló tanulmányok azonban nem hangsúlyozták eléggé a mesterségen belüli különbségeket és nem kísérelték meg – mert nem volt elég anyaguk hozzá – a központok egymással való összehasonlítását és viszonyuk kutatását. Az egyes központok viszonyát elsősorban az dönti el, hogy hogyan egészítik ki egymást a népi szükséglet kielégítésére. A kerámia kutatása két oldalról közelíthető meg, egyrészt a készítés, a mesterség oldaláról, másrészt a használat, a vevőközönség szemszögéből."

Különlenyomat az Ethnographia 1960. évi 2-3. számából.

Gerince szakadozott, kötése meglazult.